A válaszúti református templom régi romlásából (Emlékkő felirata szerint) való újjáépítése előtti idő – a XVII-ik század második felét is magába foglalóan – Erdély történetének egyik legválságosabb korszaka. Cserei Mihály történetíró a torkig veszedelemben úszó Erdély helyzetét jellemezve, reményvesztetten írja: „Talán soha ítéletnapig a poszteritásunk is ki nem feselhetik belőle” (História. Erdély öröksége VI. kötetben 9. old.). Makkai Sándor szerint ez a korszak Erdély haldoklásának az időszaka. (Erdély öröksége, Bevezető tanulmány, VI. kötet, XV. old.) II. Rákóczi György szerencsétlen végű lengyelországi hadjárata (1657) és Kemény János fejedelem eleste (1662) közti időben, a tatárok betörései nyomán mintegy 70 000 ember, az akkori Erdély lakosságának tíz százaléka esett a csaták, falvak felégetése és feldúlása, megszállások és elhurcolások áldozatául.

Ez a szomorú korszak vezető egyéniségei: Apaffi Mihály fejedelem, Teleki Mihály kancellár és Losonczi Bánffi Dénes, az erdélyi hadak generálisa. A válaszúti református egyház templomépítő és egyházszervező patrónája Bornemisza Kata, Bánffi Dénes felesége, Cserei Mihály szerint (u.o. 11. old.) Teleki Mihály anyjának testvére és Apaffi fejedelem feleségének — Bornemisza Annának — testvére.

Bornemisza Kata férjét — ki akkor az erdélyi vármegyék generálisa, és így tekintélyes haderők felett rendelkező feudális főúr — Teleki Mihály kancellár udvari intrikái nyomán a fehérvári országgyűlés halálra ítéli. Apaffi fejedelem Bánffi fejének „elüttetésére” elfogatási parancsot ad ki. A templom és egyházépítő patróná az „elüttetés” színhelyére — Béldi Pál bethleni várába — elkíséri férjét, s ott együtt szenvedik át a férjnek egy „lerészegített hitvány cigány” (Cserei) által végrehajtott ítélet halálos tusáját. Majd a bonchidai várkastély gróf Csáki László székely zsoldosai által történt felprédálása után a megmaradt „jovaival” s mintegy 80 000 forint birtokában az özvegyen maradt „nagyasszony” kiváltképpen való örömét találta a feldúlt és szegény ekklézsiák támogatásában. (Bornemisza Kata építtette „fundamentumából” a magyarszováti református templomot is 1682 évben.) A válaszúti emléktáblához hasonló feliratos kő bizonysága szerint.

A válaszúti református templom 1677-ben való régi „romlásából” történő újjáépítése — a templom déli falába beépített emlékkő felirata szerint — megközelítően egybeesik a gyülekezet újbóli megalakulásának idejével. Balázs János válaszúti lelkipásztornak a dési egyházmegyei levéltárban található egyik 1845-i feljegyzése szerint a régi templom (amely 1677 előtt valamikor) az ortodoxok gonosában állott.) Básta György osztrák generális erdélyi dúlásaikor (1602) leromboltatott. Valóban, Enyedi Pál, a XVIII-ik században élt irnok Szamosközi István udvari történetíró (1622-ben halt meg) feljegyzéseit átvéve, Básta erdélyi dúlásainak egyikét az alábbiak szerint lokalizálja: „E romlást szanvedék e helyek: Kolozsvár, Dés tartomány vidéki, Gyalu, Bánffy Hunyad, Kelotabeliek, Görgény, Beszterce vidéke és nagy sok többen.” (Ének az erdélyi veszedelmekről, Erdély öröksége II. kötetben 211. old.) Joggal feltételezhető tehát, hogy Básta zsoldosai a Kolozsvár–Dési útvonal átvonulása közben Válaszútat is elpusztíthatták.

Amikor a templom a régi templom omladványából 1677-ben újjáépült, északi fala — mely nagyjából épségben maradhatott — teljes egészében kapcsolódott a keleti irányban továbbépített és meghosszabbított falakhoz. A templom északi falán — írja Balázs János — a XIX-ik század közepén még láthatók voltak (a görög ritusnak megfelelően) elkészített szentek festményei. Ugyancsak a régi templom maradványaiból maradt meg a templom déli falában, jelenleg a templomhajó közepe tájékán, elhelyezett gótikus stílusú, kőből faragott ablakráma, mely körülmény – bizonysággal állíthatóan – az 1677-ben újjáépült templom előtt épült régi templom keletkezési idejét jóval előbbi századokra helyezi vissza. Balázs János feltételezése, hogy a templom a XVII-ik század első éveiben leromboltatott, írásos adatokkal nem igazolható. Kelemen Lajos állítása szerint a II. Rákóczi György ellen bejött tatárok Válaszúton átvonulva, a Bánffi udvarházzal együtt elpusztították a falut is. Nehéz elgondolni, hogy a tatárok pusztításaiból kimaradt volna a templom, hacsak tényleg a Básta dúlásakor lerombolt és még megmaradt templom-falakkal már nem volt mit kezdeniök. Az sem látszik valószínűnek, hogy a XV-ik század utolsó éveiben — 1499-ben — Válaszútra zúdult „vízözön”, amely az Ujfalunál földugott nagy halastó gátszakadásakor árasztotta el a Borsa völgyét, a templom épületében is kárt okozhatott volna. Bár a falu épületeiben és emberéletben is már akkor súlyos károk keletkeztek. (Kelemen Lajos: Művészettörténeti tanulmányok, 240. old.) A templom magassági elhelyezése ettől a katasztrófától a templomot megóvhatta. Talán valamelyes útbaigazítást nyújthatott volna a régi templom korára nézve az a görög feliratos emlékkő, amelyet a válaszúti presbiterek a templom 1933. évi generális javítása alkalmával a templom közepe tájékán (az asszonyok padja mellett) a padlózat alá elástak és elrejtettek, anélkül hogy a görög nyelvű felirat szövegét az utókor számára valahol feljegyezték volna. (Lehetséges viszont, hogy egy esetleges ilyen feljegyzés az irattár 1944. évi károsodásakor elkallódhatott.)

Történelmi tény azonban, hogy a templom újjáépítésekor (1677-ben) református hívek még nincsenek Válaszúton, és a templom újjáépítése éppen a gyülekezeti élet megalapítása érdekében történt. Egyes feljegyzések szerint (egyházkerületi névtárak) Bornemisza Kata 1679-ben más jobbágy falukerületi jobbágycsaládokat telepített válaszúti birtokaira, és az így idetelepített jobbágycsaládokból népesült be az újjáépített templom és alakult meg a református gyülekezet. Balázs János szerint a betelepülés már 1677-ben elkezdődött. Végeredményében akár 1677-ben, akár 1679-ben települtek az ősök Válaszútra, a történeti tény az, hogy Bornemisza Kata 1678-ban ajándékozott harangjával a templom már állott, és Isten várta benne a történelem zúgó viharainak elcsendesedései után gyülekezetét, hogy szószékéről, melynek koronája feltehetőleg a XVIII-ik században készülhetett, több mint három évszázadon át egészen napjainkig hirdettessék az Isten népe megmaradásáról szóló evangélium.

A református hívek Válaszútra való telepítésével egyidejűleg Bornemisza Kata „vallása iránti buzgóságából” gondoskodik tudományosan jól felkészült lelkipásztorok beállításáról, és a „papi jövedelem gyarapítására 50 véka férőjű szántót és tíz szekér szénára való kaszálót donál”. (Adomány levél. Egyházközségi irattár)

Válaszút 1679-től, tehát a gyülekezet megalakulásától kezdve napjainkig, anyaegyház. Kiváló lelkipásztorai közül különösképpen Josephus Gyalai részesült a gyülekezet osztatlan megbecsülésében. Kegyeletes tiszteletük jeleként a válaszútiak templomuk közepébe temették el. Árva hazájának e kiváló nevezetességét (patrio notissime orbi) 1718. március 26-án helyezték a templom kőpadlózata alá.

A dési református egyházmegye levéltárának Válaszútra vonatkozó iratcsomója (Gyalai József, Köpeczi Sámuel első prédikátorsága után viszontagságos időkben — II. Rákóczi Ferenc szabadságharca, kuruc–labanc háborúk korszaka — amikor a labancok Bonchidán székeltek, a kurucok pedig a Lónai erdőben rejtőzködtek) hirdette a válaszúti templom szószékéről az „a szemeket megvilágosító és szíveket megvidámító evangéliumot”. Bornemisza Kata halála után Baczoni Sámuel, Dálnoki István, Vásárhelyi Mihály, Gidófalvi István lelkipásztorsága alatt (feljegyzések szerint, dési egyházmegye levéltára) az egyház pártfogás nélkül „tengődött”. Az 1770-es évektől kezdve Farkas János, Zágoni Szász József, Sófalvi János, Boros György, Ormos József és Szabó Márton lelkipásztorok idejében a gyülekezet új pártfogója Bánffi György (1739–1805), Kolozs megyei főispáni adminisztrátor. A régi ólom kegyszerek helyébe a IV-ik század díszítő elemeit hordozó aranyozott ezüst edények kerültek, mely edények közül a fedeles boros kanna 1651-i dátummal az első történelmileg jegyzett nagyértékű ötvös-tárgy a válaszúti egyház birtokában Bánffi Zsigmondnak és nejének, Nemes Annának a névbejegyzésével (A Zsigmonddal kapcsolatos más följegyzés a válaszúti Bánffi kastély aulájának falán 1638-as dátummal szerepel). Zsigmond az 1674-ben lefejezett Dénes testvérbátyja, aki továbbvitte azt a bárói vonalat, amely a XVII-ik századtól kezdve megszakítás nélkül Válaszúti birtokosként szerepel 1944-ig, a népi hatalom uralomra kerüléséig.

A XVIII-ik század vége felé kerül Válaszútra lelkipásztornak Kolozsvári József, aki 44 esztendőt töltött el a válaszúti egyház szolgálatában. Kiváló felkészültségű lelkipásztor lehetett, de a sok évi szolgálatban elerőtelenedett. Amikor Antal János püspöktől „káplányi” segítséget kér, Bánffi Györgyné felvilágosítására a püspök nem látja biztosítottnak a fél papi fizetésből „egy illendő készületű” pap idehelyezését. (Egyházmegyei levéltár.)

Pedig a XIX-ik század harmincas éveiben nagy szükség lett volna egy jó erőnlétű lelkipásztor szolgálatára, ugyanis a templom egy, a Főkonzisztóriumhoz felterjesztett irat szerint: „Oly romlott állapotban vagyon, hogyha ezen esztendőben (1839) nem renováltatjuk, s nem segítünk rajta, bizonyosan több idő telésével több költséget kellettik tennünk, de kellő költsége nincsen.” (Emei levéltár.)

A XVII-ik és XVIII-ik századoknak buzgó egyház-pártfogó korszaka után a Bánffi udvar kezd szűkmarkúan bánni az egyház vitális szükségleteivel szemben.

1851-ben Bánffi Györgyné megkísérli az egyik 1771-ben adományozott telek visszaszerzését, amit az egyház csak bírósági úton tud megakadályozni. Ilyen egyházi állapotok és belső egyenetlenségek között nem csoda, ha 1839-ben Kallós Márton, Balázs János, Koltsár János, Balázs Mihály, Kiss János, Meczei János, öreg Kallós Márton és Balázs József egyháztagok kérik az egyházi főtanács engedélyét, hogy az Ekklézsia zsellér-telkét Kallós Márton kurátor megvásárolhassa, hogy 400 forintért megvehessék, hogy ezzel a 400 forinttal a templom javítási munkálatait elvégezhessék.

A Bánffi udvar nem segített, a hívek az áldozatban meglankadtak, s a 80-as évek tájékán Vadas Albert lelkipásztor a rosszulfizetés miatt az egyházi hatóságtól nagyobb eréllyel való eljárást sürget. De ebben a lelkileg elszegényedett korszakban is voltak a gyülekezetnek olyan tagjai, akik templomukat szerették, és rendkívüli felajánlásokkal, ajándékozásokkal segítették elő az 1867 évben beinduló toronyépítési akciót. Balázs János protokollumi feljegyzése szerint 23 egyháztag fogott össze, hogy részesedési jövedelmüknek (kurta kocsma) őket megillető részéről — az összes hívek által fizetett képejárandóságon kívül — 4 kalangya gabona, egy szekér fa-önként mondjanak le a toronyépítés javára.

Ugyancsak 1861-ben — miután Bánffi Albert kegyes adományából újrazsendelyezték a templomot — kerül sor a templom „külcsínjának” megszépítésére. A munkálatokat a gyülekezet önkéntes adakozással végzi el. Az önkéntes adakozásban Balázs János lelkésszel együtt 18 református család vesz részt. (Jkv, 195. old.) Közgyűlés határozatilag minden egyháztagot újból adakozásra szólít fel, de nincs semmi írásbeli nyoma annak, hogy a gyülekezet általános többsége részt vett volna az áldozatban. Sőt egy 1862. október 5-én keletkezett jegyzőkönyv szerint — amikor a „düledező félben lévő harangláb helyébe egy a célnak megfelelő torony” felépítését határozta el a közgyűlés — az 1863. január 24-i jegyzőkönyv arról panaszkodik, hogy a hívek a közgyűlés által elvállalt terheket csak többszöri felszólításra hajlandók hordozni.

A toronynak a múlt század nyolcvanas éveiben történő felépítése előtt még egy, az addigiaknál szélesebb körű akció indul be a templomi istentisztelet orgonaszóval való ellátására. A gyülekezet 1872-ben Balázs Jánosnak a 33-ik Zsoltár 1–3. versei alapján mondott prédikációjával az új orgonát használatba veszi. Az 1910-es években a templom újból általános restaurálásra szorul. Bácsi Gyula lelkipásztorsága az általános építkezések ideje (új papilakás és új istálló). Az 1914-i presbiteri jegyzőkönyv méltán jegyzi fel: „Talán nincs is egyház, mely a közelmúltban oly rövid idő alatt aránylag ennyi eseményt tudna felmutatni.”

Az első világháború a válaszúti gyülekezet életében is mély nyomokat hagy. 1915. május 9-én presbiteri határozat alapján a Bornemisza Kata által adományozott emlékharangot az egyház átadja az osztrák–magyar hadseregnek. A háború után a gyülekezeti élet visszaesik. Szabó Miklós lelkipásztor (Kenessey Béla püspök veje és a Kecskeméti István-féle belmissziói gyülekezeti beindítója) nem vállalja a szétszóródottak összegyűjtését, és lelkileg kifáradva távozik Válaszútról.

Az 1933. évi generális templomjavítás és a külső falaknak támpillérekkel való ellátása Fülöp Lajos lelkipásztor (1922–1944) munkásságát dicséri. 1944-től napjainkig 6-szor volt a templom általánosan javítva: 1949-ben, 1957–1958-ban, 1966-ban, 1968-ban a templom újrafedése és 1976-ban. 1959-ben egy 240 kg súlyú új harangot vásárolt a gyülekezet a második háború idején átadott nagy harang helyébe.

A templom 300 éves fennállásának alkalmával (1977) jubileumi ünnepség keretében hálaadó istentiszteletet tartott. Az Ige szolgálatát ez alkalommal Dr. Nagy Gyula, a kolozsvári református egyházkerület püspöke végezte. A gyülekezet hálás szívvel idézte a letűnt évszázadok nagy pártfogóinak és egyszerű, buzgó gyülekezeti tagoknak áldozatos emlékét.

A szószék koronájának csúcsán egy angyalnak kezében tartott nyitott Biblia görög nyelvű szövege (Jel. 10:9) bizonyság arról, hogy az Ige mézédességének megízlelése a három évszázadon át prédikált Ige az igehirdetésben most is mindenki előtt nyitva áll nemzedékről nemzedékre.

Felhasznált forrásanyag:

1. Egyházközségi levéltár. Jegyzőkönyvek.
2. Dési egyházmegye levéltára.
3. Erdély öröksége. Enyedi Pál énekéből az erdélyi veszedelmekről. II. k.
4. Erdély öröksége. Cserei Mihály: Históriájából. VI. k.
5. Wesselényi István: Sanyarú világ. Napló 1703–1708. I. k.
6. Kelemen Lajos: Művészettörténeti tanulmányok.

Szatmár, 1985 december havában

Dr. Benedek Gyula
volt válaszúti lelkipásztor